Best and Worst films

  Néha olyan filmeket nézek amelyekről tudom, hogy rosszak lesznek de kíváncsi vagyok rájuk valamiért, esetleg érdekel, alul tudják-e múlni az aktuális negatív rekordot. Na, a Majd meghalnak Mandy Lane-ért pont nem tartozik ezek közé. Megláttam, hogy Amber Heard játszik benne (ez már önmagában elég nekem;  ugyan színészi kvalitásai nem túl kiemelkedőek, cserébe nagyon jól néz ki), aztán elolvastam miről szól és ennek alapján egy szórakoztató tinihorrorra számítottam. Ehhez képest....

  Kijelenthetjük, hogy gyakorlatilag az összes tinihorror ugyanazokat a sablonokat használja fel ( jó pasi, jó csaj, lúzer srác, lúzer lány, gimis buli, szex, piák, kaszabolós gyilkos).  Rengeteg ilyen típusú filmet láttam de valahogy mégsem tudom megunni őket, mert számomra az esetek többségében kifejezetten szórakoztatóak, a műfaj minden kiszámíthatósága ellenére is. Ehhez általában annyi kell, hogy meglepetésként érjen a gyilkos személye (ez alól természetesen kivételek az olyan típusú filmek mint a Péntek 13), jól legyenek időzítve a csavarok (már ha vannak), szerepeljen köztük néhány izmos srác pár nagymellű csajjal, és nem árt, ha van egy-két karakter akikkel szimpatizálni tudunk. Na, ez a film a leírtak közül egyedül a „nagymellű csaj” kitételt tudja teljesíteni, minden másból megbukott,  ráadásul az egész annyira unalmas és lassú, hogy a 90 perces játékidő minimum két és fél órának tűnik.

Sok horror azért sikertelen, mert nem hoz semmi újat - tehát csak a jól bevált sablonokból képes építkezni, és túlságosan kiszámítható -  de a Majd meghalnak Mandy Lane-ért még ehhez a nem túl magas, „ láttunk már jobbat is”, vagy „egyszer elmegy” szinthez sem képes felnőni. A szereplők – különösen a fiúk – nemcsak hogy sablonkarakterek de kifejezetten ellenszenvesek is. A lányok pedig még a tinihorrorokhoz képest is irreálisan ostobák. Az ember azt remélné, hogy akkor a főszereplővel, a címben szereplő Mandy-vel tud majd azonosulni és szimpatikus lesz, de az ő karaktere pedig annyira kidolgozatlan, hogy annak ellenére sincs semmilyen hatással a nézőre, hogy a szerintem kifejezetten szép, Amber Heard játssza. Aki sajnos nem nagyon erőltette meg magát; körülbelül két arckifejezést képes felmutatni a játékidő alatt és láthatóan azt sem tudja mit keres itt. Ami pedig a legröhejesebb, hogy Mandy karakterét szűznek állítják be, ami abban nyilvánul meg, hogy hatodikos kislányként viselkedik (a „szűz” nem az „infantilis” és az „éretlen”szinonimája). Ráadásul mindezt pont Amber Heard-ről próbálják elhitetni, akinek a külseje csak egy fokkal szűziesebb mint Maya Goldé. Amikor például kettesben sétál az egyik sráccal akkor ilyen jellegű kérdések hangzanak el Mandy felé, hogy: „ Megfoghatom a kezed?”, meg „Adhatok az arcodra egy puszit?”, amitől persze a színésznő elpirul. Mintha az oviban lennénk, közben egy 20 év körüli fiú próbál befűzni egy 18-19 éves lányt. Rendben van, hogy szűz, de ebből még nem következik, hogy most fogják meg először a a kezét, vagy soha nem kapott még puszit fiútól, és ha mégis így van, akkor ezt a szerepet egy olyan színésznőnek kéne játszani, akinek el is hisszük. Hasonlóan értelmes rész, amikor a másik két lány arról beszél, hogy a jelenlévő srácok közül, kinek van nagyobb farka, majd miután kiderül, hogy az egyiknek kicsi, az fogja magát és sértődötten kivonul. Persze ezt is lehetne poénosan vagy jól előadni de ebben az esetben inkább nevetséges és béna. Mindez persze nagyban köszönhető a színészeknek és a karaktereiknek, amelyek ha nem lennének ennyire idegesítőek, a filmet is könnyebben tudnánk élvezni.

Említettem, hogy a Majd meghalnak Mandy Lane-ért unalmas, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy vannak benne laposabb részek vagy hullámzó a színvonala, hanem úgy, hogy a a másfél órából egy 3 perces fürdőszobában lezajlott jelenetet leszámítva (ez az egy, ami tetszett a filmben) folyamatosan váltják egymást az idióta és az unalmas szakaszok és a végén már nem tudjuk, melyiknek örüljünk jobban.

Tehát ez a film valódi mélypont a tinihorror illetve slasher kategórián belül, senkinek nem ajánlom. Amikor Amber Heard bikiniben van, meg az említett fürdőruhás jelenet nem rossz ( tehát a 90 percből, mondjuk 5 perc), de a többi gyakorlatilag minősíthetetlen.

10/2,5

 Ha nem tudnánk semmit az Anyák Napjáról, cím alapján azt is gondolhatnánk, hogy egy családi vígjátékról vagy romantikus filmről van szó. Ha ilyen várakozásokkal ültem volna le megnézni, körülbelül a 10. percben ( egyben a 10. fuck után) jöttem volna rá, hogy valami nem stimmel, ugyanis egy kőkemény, helyenként horror elemeket is tartalmazó thrillerrel van dolgunk. A film kifejezetten brutálisan kezd, gyakorlatilag egyből belevág a dolgok közepébe, de szerencsére pattanásig feszült hangulata és nyers stílusa egészen a végig kitart.

A három fivér hazafelé tart egy balul sikerült bankrablásból, azt remélve, hogy anyjuk segít helyrehozni a problémákat. A legkisebb fiút, Johnny-t ugyanis meglőtték, ráadásul negyedik társuk kijátszotta őket, és elmenekült a zsákmánnyal. Hazaérve azonban meglepődve tapasztalják, hogy idegenek laknak az otthonukban, anyjuk ugyanis néhány hónappal ezelőtt elvesztette a házat egy árverésen. Az új lakók Beth és Daniel barátaikkal épp egy bulit tartanak, de hamarosan a fiúk túszaiként végzik.  Az igazi terror azonban “Anya” érkezésével kezdődik, aki bármire képes, hogy fiait megvédje. Ráadásul a ház új tulajdonosain kéri számon azokat a gyémántokat, amit erre a címre küldtek neki, viszont Beth és Daniel egyaránt tagadja, hogy bármi ilyesmi történt volna.

Erre a történetre nem mondanám, hogy rossz vagy sablonos lenne, de nem emiatt lett az Anyák Napja ennyire kiemelkedő filmélmény. A folyamatosan erősödő atmoszféra, már rögtön a legelején beszippantja a nézőt, és nem tud másra koncentrálni - legalábbis velem így volt. A film egy 20-30 perces részt leszámítva, ugyanazon a helyszínen, a családi házban játszódik, a tizenegy szereplővel ( Anya, a három fiú, a srácok húga, a 2 új lakó és 5 barátjuk). Elég kevesen vannak ahhoz, hogy csak rájuk figyeljünk, és jól megismerjük őket, viszont elég sokan, hogy mindig történjen valami, és folyamatosan pörögjenek az események. Nem beszélve arról, hogy a végig (vagy majdnem végig) egy helyszínen játszódó filmek mindig adnak egy hátborzongató, klausztrofób hangulatot. 

 Nem térnék ki az összes szereplőre, egyrészt a csökkenő tendencia miatt, másrészt azért, mert nem volt mindenkinek annyira fontos szerepe, viszont van pár, akikről fontos  említést tenni. A legerősebb karakter a filmben, az szerintem kétségkívül Anya, akit Rebecca De Mornay alakít zseniálisan. Egyébként is mindenki jól játszik, de az ő teljesítménye igazán kiemelkedő. Nagyszerűen hozza a hideg,és pszichopata, de egyszerre kedves és családszerető nőt, akit gyerekei mindennél jobban szeretnek és tisztelnek. A film legerősebb momentumai a  fiaival  eltöltött részek, amelyekben velük beszél, és próbálja helyrehozni, amit ők elrontottak. Remekül  ábrázolja a film, hogy amennyire szereti gyermekeit, legalább annyira irányítani is akarja őket.

A legkisebb fivér, Johnny lőtt sérüléssel tér haza, ahogy említettem is az elején. A baráti társaság egyik tagja, George, orvos, így az ő feladata gondoskodni a srác állapotáról. De ami még fontosabb, ő az aki rávilágít a fiúk húga, Lydia számára arra, hogy anyjuk azért tartja őket maguk mellett, mert fél, hogy egyedül marad. Rendkívül hatásos jelenet, amikor George elmondja  a lánynak, hogy a gyógyszer amit anyja adott neki, hogy a bőrére szedje, felesleges, mert nincs semmi baja. Édesanyja hazudott neki, hogy a képzelt bőrbetegség mindent eltakarjon a testéből, így elkerülje hogy bármilyen férfi a közelébe férkőzzön és elszakítsa tőle. 

A srácok közönséges és durva stílusára remek kontraszt anyjuk kimért és higgadt viselkedése. Ez legjobban a film elején látszik, amikor a három testvér beront a házba, mindenkit a falhoz taszítanak, vagy lelöknek a földre, és a fejükhöz tartják a fegyvert, töménytelen mennyiségű káromkodás kíséretében. Nem sokkal ezután a 30. perc környékén megjelenik Rebeca De Morney és rendkívül nyugodt hangnemben beszél mindenkivel (legalábbis kezdetben), és láthatóan sokkal inkább elfogadják a lakók is az ő jelenlétét, mint a fiaiét (legalábbis kezdetben).  A film feszült és kemény hangulatához hozzájárul az is, hogy az első fél órában, körülbelül nyolcvanszor hangzik el a fuck szó. Ez más esetben zavaró vagy idegesítő lehet, de itt csak fokozza az erős atmoszférát, abszolút beleillik a képbe és a történetbe, ráadásul a fiúk is remekül játsszák a rájuk írt nyers, erőszakos karaktert. 

Sajnálom, hogy Magyarországon kevésbé ismert a Mother's Day, mert színvonal tekintetében jóval az átlagos thrillerek, vagy horrorok fölött van, és azt sem igazán értem, hogy az imdb-n hogy állhat csak 6,2 ponton. Ezt nem is tekinteném problémának, ha nem lenne kb. ennyi pontjuk az olyan filmeknek mint az Éjféli etetés, vagy a Majd meghalnak Mandy Lane-ért, amelyek nálam majdhogynem a nézhetetlen kategóriába tartoznak. 

Mindenesetre, akik szeretik ezt a műfajt és tudják értékelni, ha egy film egyedi, azok szeretni fogják az Anyák Napját. Érzékeny lelkűek, Kazinczy díjra pályázók és horror ellenesek pedig inkább kerüljék el.

10/8,5

   A következőkben bemutatom életem egyik legjobb filmélményét, és – ha nem is a legrosszabbat – de mindenképpen egyik nagy csalódását. A Kill Bill két részes Tarantino alkotás, amelyből mindkettő komoly közönség - és kasszasiker lett, de az első tetszett igazán, ezért is választottam ehhez a témához. A Rohanás egy 2010-es akciófilm, amit George Tilman Jr rendezett.

   Számomra azért indokolt a két film összehasonlítása, mert majdnem ugyanarra a sémára épül a cselekményük: mindkettő „bosszúfilm”. A Tarantino alkotás főszereplője a Menyasszony, az egykori hírhedt bérgyilkos csapat tagja, aki terhessége miatt úgy dönt, hogy kiszáll ebből az életformából és férjhez megy, amit a csapat főnöke – a címben szereplő Bill – nem néz jó szemmel. Olyannyira nem, hogy a többi bérgyilkos segítségével, tömeges mészárlást rendez a nő esküvőjén, és a Menyasszonyt is főbe lövi. Azonban, a halottnak hitt nő öt év kóma után felébred, és bosszút esküszik Bill és régi csapattársai ellen.

   A Rohanás története hasonló ehhez – szerintem kevésbé érdekes – de ezzel még nem is lenne komoly probléma. A főszereplő részt vett egy félresikerült bankrablásban, ahol árulás történt, és ennek az lett a következménye, hogy a testvére meghalt. Ezután börtönbe kerül, majd szabadulása után bosszút áll mindenkin, aki felelős volt a tragédiáért.

   A két sztori tehát elég hasonló, mégis sok minden van, amiért a Kill Bill végig leköti a figyelmet, izgalmas és érdekes, a Rohanás pedig sablonos, unalmas, és sokszor eseménytelen. Az egyik ilyen ok az elbeszélés módbeli különbség, ami egyértelműen előbbi mellett szól. A Tarantino filmekben ezen általában, nagyobb hangsúly van, mint magán a történeten. A Kill Bill akciófilm besorolású, de ennél valójában sokkal összetettebb. Remekül ötvözi magában a kínai harcművész filmek, a spagetti-western, a szamuráj-film, és az anime műfaját is. Ezek Tarantino kedvelt stílusai, és mind működőképes elemei az alkotásnak. Ami még egyedivé teszi a filmet, hogy fejezetekből áll, minden fejezet egy-egy személyről szól, akin a főszereplőnő bosszút fog állni. Mivel az első részben csak két ellenségét intézi el, így bőven jut idő a szereplők és a leszámolások bemutatására, tehát a rendező eléri velük a kívánt hatást.

 A Rohanás ezzel szemben jóval közhelyesebb, és kevésbé állja meg a helyét a műfaján belül. Kezdjük ott, hogy akciófilmről van szó, és ehhez képest nincs benne egyetlen elfogadható akciójelenet sem. Egy-két rövidebb lövöldözésen, meg autós üldözésen kívül semmi mást nem láthatunk. Mindezt úgy, hogy a film témájához abszolút illett volna, és sok esetben adta magát a dolog, mégsem éltek ezzel a lehetőséggel az alkotók. A főszereplő férfit Dwayne Johnson, az egykori pankrátorból lett színész alakítja. Ez volt az egyik oka a kidolgozott  és izgalmas akciójelenetekbe vetett hitemnek. Az „izgalmas” része, még úgy-ahogy rendben volt, bár azt is bőven lehetett volna még fokozni. Szerintem a filmmel az egyik nagy probléma, hogy ha a várakozásokkal ellentétben nincsenek benne látványos, nagy volumenű akciók, akkor ezt a főszerepet teljesen fölösleges egy magas, kigyúrt, tetovált ex pankrátornak adni. Ha ez nem így történik, eleve másképp ülök le megnézni a Rohanást, és valószínűleg jobban is tetszett volna. 

  A két film abban is különbözik, hogy míg a Rohanás száz százalékosan komolyan áll a témához, valamint hiányzik belőle a lazaság és az egyedi megvalósítások, addig a Kill Bill nem veszi magát véresen komolyan, és a humor is szinte végig jelen van benne. Ezt nem tekintem az előbbi hibájának; szubjektív, hogy kinek melyik stílus fekszik jobban. Viszont abban már nem vagyok biztos, hogy Dwayne Johnsont hiteles tud lenni egy ehhez hasonló stílusú film főszereplőjeként. Neki szerintem sokkal jobban állnak a korábbi szerepei (pl.: Skorpiókirály, Az Amazonas kincse), ahol nem kell elkapni a szerep drámai jellegét, elég csak törni-zúzni. Ezért nagyon remélem, hogy vissza talál korábbi önmagához és nem fogja az ehhez hasonló karaktereket erőltetni.

Sok mindenkitől - aki látta a Rohanást - azt hallottam, hogy az elején még élvezték a látottakat, de utána végig azt várták, hogy mikor pörög fel végre a film, és rá kellett jönniük, hogy semmikor. Ezzel az érzéssel én is így voltam.

   A Kill Bill, a leszámolások szempontjából is lényegesen jobb, mint a Rohanás. A bosszú a Tarantino alkotás és a másik film esetében is olyanoknak szól, akik komoly sérelmeket okoztak a főszereplőknek, és mindkét esetben egy hosszú folyamat előzi meg a leszámolást (kóma, börtön), így a gyűlölet még jobban felhalmozódik bennük, ellenségeik iránt. Tarantino filmjében, ehhez mérten kegyetlenek, izgalmasak és kidolgozottak a bosszúk. A Rohanásban, ezzel szemben az a leglátványosabb leszámolás, amikor Dwayne Johnson két pofon után beleszúr egy kést az egyik, testvére haláláért felelős személybe. A Tarantino film sincs tele lövöldözéssel meg bunyóval, de amikor van benne, az mindig látványos és pörgős. Ráadásul, a Kill Bill akciómentes részei is érdekesebbek voltak számomra, mint a George Tilman film akciójelenetnek szánt momentumai. A színészi játék és a karakterek, egyébként a Rohanásban sem rosszak, vannak, akik kifejezetten jól játszanak benne, de ettől még a film nem vált számomra sokkal élvezhetőbbé. Az egyetlen, ami szerintem mindkét filmben remekül el lett találva az a zene. Ez még a Rohanásban is élvezhető volt és kicsit felkaptam rajta a fejem. Persze nem annyira, mint mikor végre vége lett.

  Ahogy eddig is kiderült, számomra a „bosszúfilm” műfajában a Kill Bill lényegesen jobban megállja a helyét, de George Tilman filmjére sem lehet kijelenteni, hogy rossz. Sokaknak tetszett, voltak, akik mást vártak tőle, viszont Tarantino alkotására szinte biztos, hogy többen fognak emlékezni. Itt legalább reális a cím, benne van a lényeg, hiszen a második rész végén a Menyasszony tényleg megöli Billt, míg a Rohanás, pörgésre utal, ami a legkevésbé sem jellemző rá.